Divat lett manapság leszámolni a posztmodernnel. Meglehet, megérett talán a leszámolás, bár nem csak itt, a Lajtán innen, hanem odaát is szitokszó lett: aki teheti, elhatárolja magát tőle (mitől is?), s kinyilvánítja, ő nem, nem, soha. Nem új jelenség: Foucault nem szerette, Derrida kikéri magának, Rorty nem érti, tán csak a fő terjesztő, Lyotard tart ki mellette. Magam e helyütt nem foglalnék állást a kérdésben, az azonban látszik, valami nem teljesen stimmel. S miközben a hivatkozott nagy öregek maguk már rég odahagyták a szót, újabb s újabb antológiák viselik címükben – a „posztmodern” él, virul, sőt: közszóvá vált. Szitokszó és közkifejezés: mindenki mást ért rajta, mindenki másképp használja; hogyan is lenne másképp, hiszen nem tűnik „érdekes, fontos, megvilágító, […], lényeglátó, szintézisalkotó” fogalomnak (Babarczy 1998: 51). Nem akartam sohasem a posztmodernről írni, különösképp nem megvédeni. Ám elolvasva Babarczy Eszter nagy ívű írását, melyben a Replika hasábjain egyszer s mindenkorra leszámol a „posztmodernnel”, sírját sóval behinti, és még meg is tapossa, keletkezett némi feszültség bennem. Ennek részben persze – nem titkolom – az „innen, e helyről üzenem”, nagyasszony típusú kinyilatkoztatásokkal kapcsolatos tartózkodásom is oka, ám az ízlésítéletet pozitív kutatói feszültséggé alakítva nekiindultam, hogy magam is megkeressem a hivatkozott „metafizikai mérleget”, melyen mérhetővé válik még a „posztmodern” is. Előrebocsátom, nem jártam eredménnyel; ám a keresgélés során nekem is eszembe jutott egy s más a történelemről, a valóság képéről és a politikáról. S ígérem, nem írom le még egyszer e vitatott, s immár szitokszóvá nemtelenedő szóösszetételt: poszt-modern. (.)
