A háziasszony és munkája a kapitalizmusban

Az 1970-es évek Amerikájában zajló úgynevezett „házimunka-vita” egyik jelentős alakja Wally Seccombe, aki az elsők között kísérelte meg marxi terminológiával feltárni a háziasszony munkájának központi szerepét a kapitalizmusban. Kiindulópontja a munkaérték- elmélet következetes alkalmazása magára a munkaerő reprodukciójára, szembenállva mind a polgári közgazdaságtan, mind a marxista elmélet megközelítésével, amely a házimunkát nem tekinti a tőkés termelés strukturális elemének, ezzel legitimálva a háziasszony pozíciójának és munkájának láthatatlanná tételét. Seccombe abban látja a házimunka alapvető és feloldatlan kettősségét, hogy míg az áruvá vált munkaerő újratermelésével folyamatosan értéket állít elő, a kapitalizmus sajátos logikája szerint mégsem tekinthető termelő munkának (mivel nem kapcsolódik közvetlenül a tőkéhez, és nem termel érték- többletet), így bér sem jár érte, amelynek mélyreható következményei vannak a háziasszony társadalmi pozíciójára, tudatára és lehetőségeire nézve. A férje, gyermekei és önmaga létfenntartásához elengedhetetlen reproduktív munka mint természetes női kötelesség és szeretetszolgálat jelenik meg, elleplezve azt az alapvető szemfényvesztést, hogy a bér valójában nem a munkáért, hanem az újratermelt munkaerőért jár. A házimunka így a férjtől való teljes anyagi kiszolgáltatottságot, elmaradott munkakörülményeket és a nyilvános tértől való elszigeteltséget jelenti, amely korlátozza érdekérvényesítését és a kollektív ellenállásban való részvételét. A háztartási és ipari egységekre történő felosztás tehát a munkásosztály legjelentősebb törésvonala, amely észrevétlenül fordítja egymás ellen a családtagokat, és kizárja a háziasszonyokat a közös szerveződés és küzdelem teréből