Az Európai Unió versenykörnyezete a mezőgazdasági vállalkozások gazdálkodásának színvonalát tekintve is megközelítően azonos feltételeket kíván meg az egyes országok gazdasági szereplőitől. Ebben a tekintetben a magyar gazdaságok – rövid, másfél évtizedes múltjuk következtében – sok szempontból hátrányosabb helyzetűek a régebbi tagállamok gazdaságaihoz, és részben az egy időben csatlakozott országok mezőgazdasági vállalkozásaihoz képest, annak ellenére, hogy a „nagyüzemi†gazdálkodás időszakában még sok helyen mintának tekintették mezőgazdasági üzemeink gazdálkodási, szervezési gyakorlatát. A tervezés, szervezés, gazdálkodás magas színvonala a múltban gyökerezett és folyamatosan megújult: több évszázadra vezethető vissza a gazdálkodással foglalkozó tudomány, a mezőgazdasági üzemtan, amelynek neves hazai képviselői gondoskodtak a tudományfejlesztéséről és gyakorlati elterjesztéséről. Egy a közelmúltban elvégzett nemzetközi felmérés és vizsgálat1 eredményei mégis riasztó képet festenek a magyar mezőgazdasági vállalkozások menedzseléséről, gazdálkodásáról. Az EU tagországok mezőgazdasági kockázat menedzsmentmódszereinek korszerűsítésére irányuló kutatásban a szerzők – a kockázatkezelés módszerei között – olyan kérdésekre is válaszokat vártak, amelyek a gazdálkodók tervezési, szervezési, marketing és finanszírozási gyakorlatára vonatkoztak. Az összehasonlításban ugyan csak öt tagország (Hollandia, Lengyelország, Magyarország, Németország, Spanyolország) 200-200 gazdaságának részletes kérdőíves felmérése történt meg, mégis számos tanulsággal szolgálhat a gazdálkodási színvonalra vonatkozó kérdések kiértékelése, elemzése. Tanulmányunkat elsősorban tájékoztató kezdeményezésnek, vitairatnak szánjuk, mivel az okok feltárásához és a felmerült problémák megoldásához sok, a szakmában, a gyakorlatban, a kutatásban és az oktatásban tevékenykedő szakember véleményének megismerésére, következtetéseire és javaslataira van szükség. A felmérés az adott ország mezőgazdasági vállalkozóinak, farmereinek csak egy jól meghatározható, de ugyanakkor fontosnak tekinthető körét érintette. Nem kerültek be a vizsgálatba a megélhetési szint alatti, illetőleg a mezőgazdasági tevékenységet feltehetően kényszerből választó gazdálkodók. Ennek ellenére olyan összefüggések kerültek számszerűsítésre, amelyek legalábbis megkérdőjelezik a hazai mezőgazdasági vállalkozások gazdasági versenyképességét. (Még akkor is, ha az átlagszámok mögött elég jelentős eltérések, szóródás tapasztalható.) Ez a kritika mind a gazdálkodók felkészültségére, a menedzsmentmunka színvonalára, mind pedig a nemzeti intézmények működésének hatékonyságára vonatkozik. A hazai gazdálkodók még nem értékelték át egészen a korábbi gyakorlatot: a piac rezdüléseinek, tendenciáinak alapos ismerete és figyelembe vétele nélkül ma már nem lehet mezőgazdasági tevékenységet folytatni. A termelési struktúrát, a fajtákat, a technológiát, a termékek minőségét, az együttműködések rendszerét folyamatosan vizsgálni szükséges, és a termelési programokat a változó feltételeknek megfelelően célszerű módosítani. Ennek legfőbb eszköze a tervezés, illetőleg a megfelelő stratégiák kidolgozása. Ennek része az értékesítésről, az értékesítési csatornákról való döntés, ami a mai versenykörülmények között egyre kevésbé képzelhető el csak egyéni kezdeményezésekkel. Ugyancsak a hagyományokhoz való ragaszkodásra utal a gazdaságok finanszírozási gyakorlata, a saját források kiemelt szerepe. Ennek megváltoztatásához ugyanakkor a hitelhez való jutás feltételrendszerét is lényegesen javítani kellene. Mindezek a változások elképzelhetetlenek jobb képzettség, korszerű szakismeretek, aktuális információk megszerzése nélkül. A megszerzett tudás gyorsan elévül, és azt nem pótolhatják az értékes gyakorlati tapasztalatok sem. A mezőgazdasági ágazat irányítása sem tett meg mindent az utóbbi évtizedekben a megfelelőbb gazdálkodási feltételek megteremtése érdekében. A rendszerváltást követő agrárátalakulást elsősorban politikai szempontoknak rendelték alá, aminek következtében értékes kapacitások (többek között humán erőforrás), vagyonok és lehetőségek mentek veszendőbe. Az egymást követő kormányok nem követtek világos, egy irányba mutató agrárpolitikát, ezért a gazdasági szereplők szinte mindvégig bizonytalanságban érezték magukat. Az EU csatlakozásra való felkészülés hibákkal és mulasztásokkal volt terhes, ráadásul a csatlakozás előtti időszakban hirtelen irányváltások is történtek. A nemzeti agrárirányítás gyorsan elhitette, hogy a fontos gazdasági döntések Brüsszelben dőlnek el, ezért a döntések közvetítésén, az előírások betartatásán és az intézményrendszer gyors leépítésén kívül szinte nincs más teendőjük. Az oktatási és kutatási intézmények defenzívába szorultak: a nemzetközileg is egyedülállóan nagyszámú agrár-felsőoktatási és kutatási intézmény fokozatosan átprofilírozta magát, ráadásul a végzett hallgatók egyre nagyobb számban helyezkednek el a mezőgazdaságtól biztonságos távolságban lévő munkahelyeken. A képzési rendszer átalakítása, az úgynevezett Bologna-folyamat sem hozott ebben változást: a korábbi vállalatgazdasági típusú képzés eltűnt a képzési palettáról, és ma már csak vidékfejlesztő agrármérnökként lehet végezni alapszinten. Az általános gazdálkodás és menedzsment szakon végzettektől – mezőgazdasági ismeretek hiányában – nem várható el, hogy a mezőgazdasági vállalkozásokat erősítsék. A vizsgálatok eredményei azokat a vélekedéseket erősítik, hogy a magyar mezőgazdaság rendszerének egésze jelentős korrekcióra szorul. A továbbra is nélkülözhetetlen (és hiányzó) nemzeti agrárstratégia kidolgozása mellett az intézményrendszer átalakításánál érzékenyebben kellene figyelni a mezőgazdaság sajátosságaira. Továbbra is fontos egy megfelelően működő és szakmai szempontokat figyelembe vevő szaktanácsadási rendszer kialakítása, a szakmai továbbképzés lehetőségének elősegítése. A képzést a tényleges igényekhez indokolt igazítani, ami elsősorban a szakképzések és a gazdálkodási-menedzsment ismeretek szerepének növelését kell, hogy jelentse. Az információhoz való hozzájutásban, más országokhoz hasonlóan, fokozottan kellene segíteni a vidéki térségeket, amelyek üzleti szempontok miatt kevésbé jutnak hozzá e lehetőségekhez. A finanszírozás területén is sok a teendő, csakúgy mint a kooperációval kapcsolatos felfogás radikális megváltoztatásával, annak támogatásával kapcsolatosan. - Domestic farmers have not yet wholly re-assessed their past working practices: in these days no one can carry on practicing agricultural operations without being aware of the slightest tendencies and movements in markets. Production structure, species, technology, produce quality, cooperation structure all need to be continually monitored and production programs have to be modified according to changing conditions. For this planning is the best instrument, that is the development of appropriate strategies. Decisions about marketing and merchandising outlets are a part of planning and it is increasingly difficult to imagine that in the present competitive environment these can be made by individual farmers. The prevailing practice of farms financing, that is an emphasis on self financing, also indicate a firm adherence to traditions. Changing this practice would require a significant improvement of credit conditions. None of these reforms can be achieved without better training, up-to-date skills and levels of information. Acquired skills may quickly fade and even valuable practical experience cannot compensate for out of date skills. The political management of agricultural sector in the past decades did less than everything for the maintenance of adequate conditions for farming. The reforms following the change of political regime were subjected to political ideas that lead to losses in valuable capacities (human resources amongst others), resources and opportunities. Subsequent governments did not put forward consistent, unambiguous agricultural policies, therefore entrepreneurs in the farming sector felt a lack of security all the time. Many mistakes and omissions were made during the period of preparation for EU membership, towards the end of which some policies were even suddenly reversed. National agricultural policy makers have quickly adopted a belief that all important economic decisions are made in Brussels, therefore they have no other task than communicating decisions, policing directives and a rapid dismantling national institutions. Educational and research establishments found themselves also on the defensive: many internationally unique agricultural university departments and research institutes reprofiled their activities and their graduates in increasing numbers found jobs in workplaces securely away from agriculture. The transformation of training system according to the so called Bologna process did not bring about the desirable change either: earlier training programs such as for company economists disappeared altogether, leaving just a basic agricultural engineering for land development as the sole available program. Graduates of general farming and farm management without much agricultural science training cannot be expected to be of much help for agricultural enterprises. The outcome of our investigations reinforces the opinion that a very significant part of the Hungarian farming system needs to be corrected. Apart from initiating an essential (and lacking) national agricultural strategy, it will be necessary to observe more sensitively the peculiarities of agriculture when reforming the institutional system. The establishment of a system of adequately functioning consultancies for advising in technical and scientific matters and facilitating further professional training is still an important task. Training should be organised according to actual requirements, enhancing primarily professional and farm management skills. As in other states country areas poorly served due to business considerations should be aided in acquiring information. There is also a lot to do in the field of financing as well as in changing attitudes concerning the concept of cooperation and its support.
