2018 tavaszán Emmanuel Macron francia elnököt az amerikai sajtó jelentős része az új nemzetközi világrend egyik lehetséges vezetőjeként üdvözölte. Áprilisi, washingtoni látogatása alkalmával egyórás beszédben vázolhatta a kongresszus előtt, hogy a fenyegető globális kihívások megoldása csak a nyugati, liberális demokrácia megerősítése, a közös alapértékek megvédése lehet, leginkább az előretörő nacionalizmus, az autoriter, illiberális populizmus keltette veszélyekkel szemben. Az amerikai képviselők felállva tapsolták a francia elnököt. Hasonlóan emelkedett és lelkesítő előadásban vázolta az Európai Unióra vonatkozó elképzeléseit a Sorbonne Egyetemen (2017. szeptember 26.) és a Humboldt Egyetemen (2017. január 16., november 19.) is. Azt tudjuk, hogy Emmanuel Macron a közvetlen mesterei között tartja számon de Gaulle-t, az V. Köztársaság alapító elnökét. De nem tudhatjuk, hogy 2018–2019 fordulóján, másfél év elnöklés után, eszébe jutottak-e a tábornok utolsó hónapjai 1968 májusában. Ekkor de Gaulle épp a megosztott, hidegháborús Európa két felének új típusú együttműködési elvei megvalósításán munkálkodott, amikor a hazai háttér felrobbant. Kitört a párizsi diáklázadás. A két szocialista országnak (Lengyelország és Románia) a szocialista táborból való kivezetése helyett a következő évben de Gaulle lemondott elnöki hivataláról. Aztán nagy változások következtek: az Egyesült Államokban az elnökválasztást 2020 december elején a demokrata Joe Biden nyerte, akinek külpolitikai elképzelései és módszerei elődjéhez, Donald Trumphoz képest teljesen más irányba mutatnak. Hogy pontosan milyen irányba, az hamarosan traumaként érte a francia külpolitikát. Az első az afganisztáni kivonulás, pontosabban annak módja volt. Az amerikai elnök nem tartotta fontosnak, hogy a nyugati szövetségi rendszer vezetőjeként bármelyik szövetségesével is konzultáljon döntése előtt. A kivonulás kaotikus állapotokat hagyott maga után, az európai vezetők újból az EU különálló katonai képességeinek kiépítéséről kezdtek beszélni, élükön Macron elnökkel. Ami még rosszabb, 2021 nyarán és őszén két hír is robbant. Az egyik arról szólt, hogy szeptember 17-én az USA, Nagy Britannia és Ausztrália egy háromoldalú biztonsági és védelmi megállapodást kötöttek a csendes- és az indiai-óceáni térség stabilitásának megőrzése céljából. Az előkészítésből és a megállapodásból látványosan kihagyták az európai hatalmakat. Párizs hátbadöfésként értékelte a lépést, pedig az igazi fekete leves ezután jött. Ausztrália felmondta a hagyományos meghajtású tengeralattjárók szállításáról Franciaországgal még 2016-ban kötött, több mint 66 milliárd dolláros szerződését. Jean-Yves Le Drian külügyminiszter konzultációra hazarendelte a francia nagyköveteket mindhárom országból. Az uniós tagállamok szolidaritása (melyet a hónap végén az ENSZ Közgyűlés margóján fogalmaztak meg) legfeljebb egy baráti gesztusnak volt elég, s nem tudta elfedni, hogy a globális politikai szerepet játszani kívánó francia külpolitika befolyása továbbra is csökkenő tendenciát mutat. A párhuzam de Gaulle és Macron esete között természetesen csak indító illusztráció kíván lenni az alant következő tanulmányhoz, amelynek témája és tézise, hogy Franciaország fiatal elnöke láthatóan nemcsak saját országa vezetője kíván lenni, de az EU vezető hatalmaként az Európai Unió és a nyugati világ haladását is befolyásolni kívánja. A kérdés már csak az, hogy mekkora és milyen jellegű hatalom Franciaország a nemzetközi rendszerben a 21. század elején? A kérdésre korántsem egyszerű a válasz. A nemzetközi kapcsolatok világában a szokványos eljárások közé tartozik az államok kiválasztott képességek mentén történő besorolása; a nagyhatalom, szuperhatalom, közép- vagy regionális hatalom kifejezések az átlagolvasó számára is ismerősen csengenek. A legkézenfekvőbb a nemzetközi kapcsolatok realista iskolái és a geopolitikai közelítések elemzési síkjával kezdeni, ezek a hatalom úgynevezett konstans, vagy kemény tényezői. Ilyenek a terület, a népesség, a gazdasági fejlettség és teljesítmény, valamint a hadsereg mérete. Napjainkra az előbbiekhez újabb és újabb, rangsorba állítható dimenziók járulnak. A geopolitikai elemzések ma már az ötdimenziós tér fogalmával dolgoznak, kiegészítve a szárazföldi, tengeri és légi teret magában foglaló térszerkezetet a világűrrel (aerospace) és az információs szférát megjelenítő kibertérrel. A burjánzó sztereotípiák szerint Franciaország a világ egyik legmodernebb országa, Európa vezető nemzeteinek egyike. Mint az ENSZ BT egyik állandó tagja, mint a NATO, a G8, a G20 és az EU, illetve egyéb nemzetközi szervezetek tagja jelentős, globális befolyással bír és kiemelt nemzetközi szerepet játszik. A fenti summázat a CIA World Factbook 2017-es kiadásából való, s az összeállítás egy bekezdésnyi összefoglalója még megemlíti, hogy Franciaország a második világháború után megbékítette Németországot, és a két állam együttműködése az európai integrációban meghatározó, ideértve az 1999-től létező közös fizetőeszközt, az eurót. Amerikai szempontból lényeges elemként még két mozzanat szerepel: az, hogy Franciaország de Gaulle döntése alapján 1966- ban visszavonta a francia hadsereget a NATO-ból, valamint az, hogy a 21. század elejétől az öt francia tengerentúli terület (Francia Guyana, Guadeloupe, Martinique, Mayotte és Réunion) francia régióvá minősült át, azaz Franciaország szerves részét képezi. Hasonló summázatokat találhatunk más kiadványokban is. Nézzünk először néhányat a hard power tényezők közül! Pierre Renouvin a nemzetközi kapcsolatokban ezt a szintet „mélydimenziós tényezők”-nek nevezi, ide sorolva a földrajzot, a demográfiát, az erőforrásokkal és nyersanyagokkal való rendelkezést, a gazdasági fejlettséget, a gazdasági teljesítményt, a hadsereg méretét és a katonai képességeket. De Renouvin speciális elemként hozzákapcsolja a kollektív mentalitásokat is, amelyek egyébként az ún. puha hatalmi tényezőkhöz (soft power) tartoznak.
