Tony Culyer - az egészség-gazdaságtan tudományág egyik létrehozója - az Institute for Work & Health vezetõ kutatója Torontóban, az egészség-gazdaságtan professzora a York-i egyetemen Angliában és a torontói egyetem vendég professzora, a Journal of Health Economics társszerkesztõje illetve számos más szakmai újság szerkesztõ bizottságának tagja. 1999-tõl 2003-ig a National Institute for Health and Clinical Excellence (NICE) elnökhelyettese volt, jelenleg is elnöke az Office of Health Economics-nak Londonban. Legutóbb publikált könyvének címe a The Dictionary of Health Economics (2005, Edward Elgar Publishing). Ezidáig 250 szakcikket és 29 könyvet írt. Anthony J. Culyer a budapesti European Health Care Economists konferencia egyik díszvendége, elõadója volt. (A másik plenáris elõadást Kornai János tartotta.) A következõkben közreadjuk elõadását, amely a jólét fogalmának kiterjesztésével foglalkozott. Közgazdász körökben megszokott a költség-hatékonysági elemzést elsõsorban a neoklasszikus jóléti közgazdaságtan (welfare economics) köntösébe bújtatni, az "ext- ra-jóléti" valójában egy olyan "nézõpont" kialakításának módszere, amelybe beletartoznak a jólét hagyományos forrásai (és még azok hasznosságmutatói is), de ugyanakkor "extra", ugyanolyan értelemben, mint ahogyan az extra-szenzoros érzékelés olyan érzékelés, amely meghaladja a megszokottat. Ezen további elemek közé tartozik természetesen az "egészség". A megengedhetõség/finanszírozhatóság (affordability) fogalomra nem létezik közgazdasági meghatározás. Néha a szolgáltatásvásárlási tervek feletti ellenõrzés kifejezésére használják, s általában a "nem engedhetjük meg magunknak" tagadásban nyilvánul meg, de ez azért nem sok közgazdászra vonatkozik. A jelenlegi szövegkörnyezetben azonban, a szó jelentése inkább azon döntésre vo- natkozik, hogy valamit nem "éri meg" megvásárolni. A közpénzbõl finanszírozott egészségügyi szolgáltatásvásárlás esetében ez azt jelenti, hogy a más (társadalmi) programokból vagy lakossági fogyasztásból származó hasznot nagyobbnak értékelik, mint az adott programból (illetve a program adott kiterjedése mellett) nyerhetõt. Ez egy olyan döntés, melynek meghozatalában a közgazdászok is részt vehetnek. Nem tûnik azonban jó ötletnek az egészségügyi közgazdászok bevonása a döntéshozásba, fõleg, ha a közéletben betöltött szerepük az egészségügyi szektort érinti, mivel nem rendelkeznek sem az ilyen ítéletekhez (beleértve az értékítéleteket) szükséges legitimitással, sem azokkal a technikai ismeretekkel, amelyek ahhoz kellenek, hogy a politikailag illetékeseket tanáccsal lássák el. Ebbõl úgy tûnhet, hogy az egészségügyi közgazdászok illetékessége normális esetben csak a szektoron belüli döntésekre vonatkozna, ahol mind a nyereség mind a költség az életév nyereség/veszteség tükrében ítélhetõ meg, illetve ahol a maximalizálás és az igazságos elosztás kérdését az egészségügyben elért eredmény, a ráfordítás és a felhasznált technológia határozza meg. Nem meglepõ tehát, hogy az olyan szervek, mint a NICE inkább az egészség maximalizálását, mint a jólét maximalizálását tûzi ki célul (Pareto-elv), és határozottan tagadják, hogy döntéseiket a megengedhetõség/finanszírozhatóság irányítja.
