A pedagógia kérdéseit és problémáit leggyakrabban a társadalomtudományok nyelvén, és még gyakrabban politikai logikák mentén szokás tárgyalni. Ez olyan kérdések felvetését jelenti, mint hogy mekkora a hátrányos helyzetű tanulók aránya, hol tartanak a deszegregációs programok, mióta termeli újra az iskola az egyenlőtlenségeket stb. Én arról szeretnék most beszélni, hogy ezek mellett igenis lehetséges a pedagógiáról pedagógiailag beszélni, és főleg pedagógiai logikák mentén. Míg a politikai logika a társadalmi „születésének” módját jelöli, addig a pedagógiai logika a születés társadalmivá válásának módját jelenti. Más szavakkal, a pedagógiai logika azzal a ténnyel szemben létesített kollektív (és persze politikai) viszonyulásunk módja, miszerint folyamatosan új jövevények érkeznek közös, régi világunkba. A tanulmányban négy olyan, korunkra jellemző pedagógiai logikát szeretnék bemutatni, amelyeknek egy, a megszokottól eltérő, kifordított olvasatát adják a kritikai pedagógia kísérleti irányzatának képviselői, megalapozva ezzel egy újfajta, radikális baloldali pedagógia lehetőségét. Velük együtt azt szeretném képviselni, hogy a pedagógia nem a jövő, hanem a jelen praxisa, amiben fontosabb az, hogy ne tudjunk bizonyos dolgokat, mint hogy mindent tudni akarjunk. Ugyanis ezen a módon szakíthatjuk el akár itt és most is a fennálló rend rabláncait, fittyet hányva isteneknek és uraknak, a társadalom elvárásainak és a forradalmat folyamatosan elnapoló tegnapok reményeinek.
