Az olcsó természet vége, avagy rájöttem, hogy nem kell félteni „a” természetet, meg is lehet szeretni a kapitalizmus válságát

Vajon szembesül-e ma a kapitalizmus az „olcsó természet végével”? Amennyiben igen, mit jelenthet ez, és mik ennek a jövőbeli következményei? Egy történetileg specifikus értelemben valóban tanúi vagyunk az olcsó természet végének. Ahelyett azonban, hogy erre mint a „növekedés határaira” mint külsődleges adottságokra tekintenénk, inkább amellett érvelek, hogy a kapitalizmus napjainkra kimerítette azt a történelmi viszonyt, amely az olcsó természetet előállította. Mindezt leginkább úgy érthetjük meg, mint azon értékviszonyok kimerülését, melyek újra és újra hozzáférhetővé tették a „Négy Olcsó Erőforrást”: a munkaerőt, az élelmiszert, az energiát és a nyersanyagokat. Fontos kiemelni, hogy ezek az értékviszonyok az emberek és a természet kölcsönhatásaiban jöttek létre. Az elemzés középpontjában tehát az emberi és emberiségen kívüli természet rendszeresen újraformálódó konfigurációit átfogó és felfedő kapcsolatok állnak, melyek szimbolikus és anyagi értelemben is a modern világrendszer longue durée-je keretén belül léteznek. Lényeges tanulság, hogy a fizetetlen munka kisajátítása – ideértve a „természet ajándékait” is – és a munkaerő kizsákmányolása dialektikus egységet alkotnak. A növekedés napjainkban tapasztalt határai valóságosak, ezeket a „határokat” pedig a kapitalizmus mint világökológiai rendszer termeli, és ugyanúgy hozzátartoznak a rendszer egészéhez, mint a tőkefelhalmozás, a hatalomvágy és a természet előállítása. A tőke világökológiai határait maga a tőke jelenti.