Bankárok: a magyar gazdasági elit domináns csoportja?

A gazdasági elit belső tagoltságára vonatkozó elméletek és metateoretikus álláspontok közül ma kettő áll az érdeklődés fókuszában: a menedzserializmus és a bankáruralom tézise. Mindkettőnek megvan a maga története, ami, úgy véljük, sajátos módon szituálja a koncepcióalkotást a napjainkban zajló vitákban. A menedzseri uralom kutatásának előtörténete – bár már a klasszikusok is érintik a kérdést (Kanter 1993) – legalábbis a húszas évek végéig nyúlik vissza, amikor Berle és Means a modern nagyvállalatok tulajdonformáinak és tulajdonosi összetételének vizsgálata során (Berle–Means 1932; Berle 1974) arra a következtetésre jutottak, hogy a modern amerikai nagyvállalatok növekvő részénél a részvénytársasági forma elterjedésével a tulajdon diszperzálódik, illetve testületi formát ölt (mint például a nyugdíjpénztárak esetében). Mindez azzal jár, hogy a tényleges tulajdonosoknak kisebb a befolyása, mint a vállalatok vezetését ellátó menedzsereknek, akik az információk és a döntések kulcstényezőinek gyakran monopolizált ismeretében a nagyvállalatok nem elhanyagolható részénél átveszik a tényleges irányítást. Mi több, érveltek a szerzők, a menedzserek hatékonyabban is tudják érvényesíteni a tulajdonosokénak gyakran ellentmondó érdekeiket (Berle-Means 1932; Lengyel 1989). (.)